A hatvan évvel ezelőtt a Marcal és Rába folyón 1963. év márciusában levonult árvíz rendkívüli helyet foglal el e két folyó árvizeinek történetében. Mindkét folyón az árvíz magassága az érintett alsó szakaszon meghaladta az addig észlelt maximumokat. A Marcal árvize rendkívüli meteorológiai, hidrológiai körülmények, a Rába árvize pedig folyón kialakult jéghelyzet következménye volt. A helyi időjárási okokat vizsgálva azonnal megállapítható, hogy az 1962-63. évi tél szélsőséges hőmérsékleti értékeivel és szokatlanul vastag, s magas víztartalmú hótakarójával a rendkívül zord 1913., 1929. és 1940-42. évek téli időjárásához hasonlítható. Március elején enyhülés kezdődött a vízgyűjtőn, ami viszonylag kevés csapadékkal járt együtt. A kis csapadék mellett az átfagyott talajon összegyülekező hólé rendkívül heves árhullámot indított el a folyón. A megfeszített védekezés ellenére március 14-én reggel 7 óra 20 perckor a Marcal bal parti töltése elszakadt.

Az árvíz ideje alatt Kisbabot és Rábaszentmihály községek teljes, Mórichida község részleges kiürítésére került sor. A száraz műszaki tények mellett az alábbiakban így emlékszik vissza a Kisbaboton gyerekeskedett Németh Sándor nyugdíjas kollégánk, aki 8 évesen „vízügyes gyerekként” élte meg az árvizet.

„Az 1963-as tavaszi árhullám a Rábán és a Marcalon is szinte egy időben érte el a térségünket. A terület a Rába jobbpart és Marcal balparti árvízvédelmi töltések között található viszonylag kicsi árvízvédelmi öblözet. Vízügyes családban születtem az Apám a Rábai Szakaszmérnökség középső szakaszán volt területi felügyelő akkor. A várható árvíz részleteiről gyerekként, de már kicsit vízügyesként szakmailag is elég jól képben voltam. Március 11. és 13. közötti napokban mi gyerekek minden nap mentünk Rábaszentmiklós - Koroncó irányába, a Döri rét felé lestük mikor jön már a víz.

A másik folyónk, a Rába nagyon gyorsan áradt. Március 13-án még Anyámmal kimentünk a hullámtérbe a kacsáknak „csollányt” szedni. Mondtam Anyámnak, ne menjünk be, a kubikok már tele voltak vízzel, az Orbálisból alig tudtunk visszajönni. /ez az az erdőrész, ami a Bodonhely felé vezető hullámtéri úttól jobbra esik/. Március 14-én megjelent a karhatalom. Minden házban felszólítottak mindenkit, hogy egy batyura való legfontosabb ruhaneműt készítsen össze. Estig el kell hagyni a házat mindenkinek. Már jöttek is a Csepel teherautók sorban a házak elé. Az állatokat elkezdték összeszedni, a tyúkokat, kacsákat fel kellett hordani a padlásra, ami élelem volt, azzal együtt. Disznók, marhák, gyerekek, nők, idősek irány Kóny településEste értünk Kónyba, iskolában, óvodában helyeztek el bennünket. szalmazsákokon feküdtünk. Március 15-én reggel arra ébredtem, hogy Nagyapám szavalja a Nemzeti Dalt, Ő az első világháború hős katonája volt.

Csak néhány egészséges középkorú férfi maradt a faluban. A Nagybátyám is köztük volt, sokat mesél, még mostanság is emlegetjük azt az időszakot. A falunkat elöntötte a víz, de a terepszinttől függően voltak területek, házak melyeket nem érintett. Azok a férfiak, akik a faluban maradtak, csónakkal közlekedtek, nyilván ahol erre szükség volt, vigyáztak a falura, az esetleg otthon maradt állatokra, a rendre, tartották a kapcsolatot a kitelepítettekkel, már amennyire ebben az időben lehetett. Az elöntés viszonylag hamar levonult, nyolc nap után jöttünk haza. A felnőttek az állatok összegyűjtésével foglalkoztak, a gyerekek a nagyszülőknél maradtak.

A fertőtlenítések és a legsürgősebb munkák után elindult újra az élet. Az ásott kutakat nyilván nem lehetett használni, sokáig lajtos kocsival hozták a vizet. A régi házakat le kellett bontani, a tömés házak természetesen nem bírták ki a víz terheléseit, az átázásokat."